Őszi hangulat

A szőlőben mindig meleg volt. Különösen azokban a szőlőkben, melyek a Fertő-tónak futottak. Ott mindig friss virágillat úszott a levegőben és a nap is melegebben tűzött, élesen, az ilyen napfény behatol a talajba. Életet támaszt a szunnyadó földben, kelti az alvó magokat, rügyeket hasít és kibontja belőlük a leveleket. Akkor még tavasz, de most ősz van. Ősz vége. A tekintetnek semmi nem állja útját. Minden tarlott és a fákon már alig van levél. De még van. Ők a büszkék. Büszkének hívják magukat. Büszkeségük nem, vagy alig görbül. Valamikor azonban büszkeségük kimeríti őket. Valamikor fogat fog csikorgatni bátorságuk. Valamikor jajongani fognak a téli szélben.

 

Tovább »

Nádas

Nádas

Néha olyan sűrű a tóbéli nádas, hogy egyáltalán nem látni az eget. A tenger-nád  alatt örökös félhomály, hűvösség és nyirkosság nyújtózkodik, mindig később pirkad és hamarább alkonyodik, mint a nyílt vízen. Mihelyt egy felhőcske takarja a napot, legyen az akármilyen bárgyú vagy szelíd, a nádas egyszeribe komorrá válik és borúsnak látszik az idő.
Ezzel szemben szép; verőfényes napokon meleg fény ömlik el a nádszálak törzsén, derűsen csillognak az elrozsdállt levelek és töretlenül nevetnek a barna sásbuzogányok, s a zöld víz meg a süllyedő békatutaj közül természetes szépségükben kandikálnak ki a fekete vízityúkok.

Tovább »

Levél

Tisztelt Jegyző Úr!
 
Panasszal szeretnék Önhöz fordulni. A poszt és panaszom tárgya a parkolás. Gondolom, nem most kap először ilyen és ehhez hasonló levelet, kézhez.
 
Ma délután a Torna utcai parkolóban parkoltam le a gépkocsimat. Mint öntudatos magyar azonnal a parkolóórát kerestem fel, hogy zsebemen könnyítve dagasszam a város eklézsiáját.
 
Fájdalmamra azonban az automata nem működött, ezért, kénytelen voltam megtenni a közel száz méteres távot a következő automatáig. Ezzel nincs is semmi baj. Az utat nyíl jelölte, és az idő jó volt. A gyerekek nyugodtak, csak bennem tombolt valami nyugtalanság. Így megvezetve, mikor óra és óra közti különbséget láttam. Kérem, most ne aggódjon! A jegy automatáknak semmi bajuk. Nekem volt bajom, hogy a majd százméteres távon mennyit nőttek az árak. Három órára 300 magyar forint helyett fizettem 900 magyar forintot. Mindezt miért? Mert a száz méterre lévő automata nem működött. Megállt. Azt azért mégsem tehetem meg, hogy öntudatos létemre ne fizessek. Mivel a tervnek öt gyerekkel eleget tettem és van nekünk „miautónk” is, ezért sem akartam nem megfizetni a parkolást. Még a végén háromszorosát fizettük volna vissza… Hiszen három a magyar igazság. Már csak egy kérdésem maradt. Mert azt bizonyára Ön is tudja, hogy kérdések mindig vannak, és kérdések mindig lesznek.
Nos… a kérdésem annyi csak: Mikor mehetek be az Önök irodájába, mint Öntudatos Magyar Állampolgár a közel száz méteres különbözetért?
 
 
 Sopron, 2012 01 02
 
 
Tisztelettel:

 
 
 
 
Ui: A Holding két dolgozójától azt a választ kaptam, hogy Önök határozzák meg az árakat, és panasszal Önökhöz kell fordulnom. De… Gondolom, a gépeket nem Önök javítják.

Ugye mondtam? Kérdések mindig vannak

 

Tovább »

A nő

Egy férfivacsora közben történt. Nagyon vígan voltunk. Az életünkről meséltünk, mindenkinek volt egy egyedi bonyodalma: kinek szomorú, kinek vidám, de mindenki meglepő, ha nem is mindig mulatságos mesével hozakodott elő.Nagyokat hallgattunk. Egyikünk, régi barátom azt kérdezte: 
-Van-e valami a tarsolyomban, egy érdekes történet, amit szívesen megosztanék a társasággal?
Először hallgattam, mert hallgatni arany és sem illendőnek, sem könnyednek nem tartottam a történetet, amit a nehéz bor mellé kínálhatok az éhes füleknek.
- Igen, igen - válaszoltam.-
 - Voltatok templomban, temetőben. Láttátok a festményeket, láttátok a sírokat. Észrevettétek, hogy a kereszt tövében mindig egy nő van?
Értetlenül néztek, még a kocsma is halkult, úgy figyeltek.
- Sokfelé fordultam a világban, de mondhatom, a magyar lányoknál és asszonyoknál  különbet sehol nem találtam. Itt van ez a kis város, mennyi szép nő, de mennyi! Mennyi virágszál sétálgat az utcán. Rózsaillat terjeng amit a meleg déli szél hordoz a parkokból. És te, akár az újkori Kujoni Jani szeretnél szakítani ezekből a rózsaszálakból, de legalább megérinteni, ha csak egy ujjal is… érinteni a bőrüket.
Igazából a keresztövében álló nőről szeretnék beszélni. Arról a nőről, aki az én keresztem tövében áll… Mindig együtt utaztunk a buszon, leszállva jó darabon még együtt is sodródtunk a tömeggel.
Tetszett. Az arcának alakja, testének vonalai, külszínének bűvöletében égtem. Szemében látszott a saját gondolat, és…és a testének törékeny felszíne alatt erőt éreztem, de olyat,  amelyik képes lehet határtalan magasságig repíteni.  Pillantásom álomszerű felelőtlenséggel ülte nászát, amikor csak rápillantottam. És csak néztem és néztem…folyamatosan. A nőt, akiért régóta epekedtem. Olyannyira, míg fel nem tűnt: ha nem látom, hiányzik, úgy éreztem megcsalt az élet, elvette az élményt, melyet naponta újra éltem, a friss, a vidám szerelmes élet élményét, amelyik a buszon rázkódott bennem. Igen, azt hiszem szerelmes lettem.
Kívántam. Ahogy  ruháján átsejlett az alakja, az a vonzó, az a  ringó hústömeg, ami az embert fűti vágyát szítva. Ez hevülő vágy végül rabul ejt és fogságban tart.
     Közben a  kocsma majd  kiürült. Már csak egy  középkorú férfi iddogálta borát, mértékletesen. Nevetséges képet mutatott a kecskeszakállával, a kecskelábú asztal mellett, a fölénk hajló boltozat alatt szürke öltönyében simult a szószék hangulatához. Nem zavartattuk magunkat, nem zavart, hogy tanúja a beszédemnek.
- Aztán minden megváltozott. A feleségem lett, ennek már négy éve.  A feleségem, még mindig a buszon rázatja magát. Pedig mehetne autóval is.
- Így olcsóbb - mondja. Kivirult, és mintha nem szeretne, mintha… nem is tudom. Néha kutyául érzem magam, ilyenkor kitör belőlem az állat, de úgy, hogy a félelemtől remegve nyüszítek. Én az öreg kuvasz úgy viselkedem, mint egy éretlen tacskó. S remegve várom, hogy füttyentsen, hogy hozzá dörgölődzhessek és a kezéből ehessek.
    Ekkor a szomszéd asztalnál ülő nevetséges ember, már nemcsak a szemét emelte rám. Biccentett. Megitta bora maradékát, majd elment. Szemünkkel az ajtóig kísértük.
   Mikor a nevetséges ember asztalát rámolta a pincér, halkan megjegyezte:
- Furcsa egy ember, négy éve, hogy elvált, a felesége a buszon szedett össze valakit, azóta minden nap bejön és  megiszik egy pohár bort. Ő mondta.
- A valaki egészségére.
- Kérnek még valamit?

Tovább »

Csicsergés

Mondom az édesapámnak:

-Édesapám! Biztosan jó sok madárról hallott. Hallott már mindenféle hasznos és haszontalan, jó és rossz madárról, de édesapám, hallott-e a Kertészmadárról? Mert tudja meg, hogy ez a madár egy különleges madár. Nem is terem ám minden bokorban. De amelyikről most mesélek, az itt született, itt, Magyarországon. Az érdekessége csak annyi. hogy ez a Kertészmadár elfelejtette,  hol  jött a világra, melyik medencében fürösztötték, kinek a gabonáján nőtt ilyen nagyra. Mert míg a leghétköznapibb madár, mondjuk a veréb, mondjuk, még a veréb is hálás, és a fészke környékén kapkodja először a legyet.  Örömmel teszi. Addig ez a fura madár, ez a kertészmadár nemcsak a fészkét felejtette el, de a környékét sem ismeri. Nincs honnét ismerje.  Volt már példa erre a történelemben. Különösen a mi történelmünkben. Aztán édesapám, van még más is. Ez a madár azt is elfelejtette, milyen az anyaföld csecsének íze. Le-leszólja a mi ízlésünket és vele az étkezési szokásainkat is sérti. Le-lenéz bennünket.  A tisztaságunkat is kétségbe vonja…Pedig édesapám, mi nem is piszkítunk a fészkünkbe.

-  Mit gondol édesapám,(…) ez , a (…)  milyen, madár?  

Tovább »

Utópia

Augusztus 20.

Sétáltam a városban. Úgy gyönyörködtem a lobogókban és a zászlók porosodó árnyékában, mint egy gyermek. Pedig ostobaság kijelölt napon, állami rendelkezésre vigadni.

Együgyű nyáj a nép. Egyszer bután türelmes, máskor féktelenül lázad. Azt mondják néki, hogy ünnepelj, és ünnepel. Azt mondják, szavazz a régi világra, és a régi világra  szavaz. Majd azt mondják, szavazz  az új világra, és a nép az új világra szavaz.

A pásztorok is ostobák. Terelik a nyájat, csakhogy nekik nem a nyáj a fontos, hanem az elveik. Pedig a nyáj, olyan mint a víz.  Létünk forrása. A nyáj nem azonos az elvvel. Az elvek csakis ostobák, hamisak és terméketlenek lehetnek, azért is mert csak: elvek… Olyan eszmék, amiket megtámadhatatlannak tartanak a kitalálóik. Pedig ezen a világon semmiben nem lehetünk biztosak, mert a fény is csupán érzéki csalódás és a hang sem más.

Tovább »

Tájkép

Tájkép egy régi kunyhóból

Mikor felértem a Csillagos kunyhóhoz, feljebb emeltem a tekintetem. A lélegzetem elakasztotta a lenyűgözően hatalmas látkép. A Fertő tó terült el a szemem előtt. Remegő délelőtti pára burkolta be az egész tavat, színe a távolsággal arányosan fokozatosan hajlott át halvány, testetlen vízkékbe. Csak a festő szeme tudta volna átfogni az átforrósodott levegőben szinte elfolyó növények harmonikus sokaságát. Az előtérben még meg lehetett különböztetni a természet tömör, de mégis lágy árnyalatait, amiből a  tó összetevődik: A régi nád árnyékában  az új nád és az új sás kadmium-sárgával kevert zöldjét .- Mert tombolt a nyár .- A békalencse és a békatutaj távolságában szürkében játszó apró belső tavak azúrkékjét, melyek rendezetlenül folytak bele a látképbe. S végül a tó százszorosan ismétlédő leheletét, az elmosódó párát, mely felhőnek volt rajzolva az óriási égre. És mindezt összetömörítve, egymásba gyömöszölve, modell-méretekre lekicsinyítve, hogy elférjen e kiterjedt, sőt határtalan zsúfoltságban. Innen, a Csillagos kunyhótól nézve.

Tovább »

Körbe-körbe

Körbe-körbe

Európában, annak is a közepében, itt, Magyarországon. Éppen a végső határán élünk annak a Régi Világnak, amelytől most oly gyorsan távolodunk. Az emberek a végzetek nagy változatosságával kerültek kapcsolatba. Sorsuk olyan eseményekkel hozta össze őket, amiket   eleddig, csak könyvekből ismertek, de amelyek mégis mintha elevenen élnének, amikor az új könyvekbe zárt  Régi világ híreit olvassuk. S a jajongásuk szinte hallani vélem, ha forgatom az évtizedekkel ezelőtt íródott, csalódott, elmúlt emberek kamaszos könnyeitől elmosódott sárga lapokat, amelyek kötelességtudóan tudósítottak egy Régi Világ újabb válságáról.

Tovább »

A tücsök nevében

A tücsök nevében

Reménytelenül beborult, még a Soproni-hegységet sem láttam máskor oly messze látó lankámról, elnyelték a sűrű esőfelhők. Barlangomba szorultam. Végérvényesen elfordult tőlem a jó idő.

 Este van,  nemcsak a patak hangosabb, de a tücskök lelke is bátrabban kiált.

Az én lelkem is tücsök.

Este van, és ilyenkor ébred a szerelmesek minden éneke.

Az én lelkem is egy szerelmes ének.

Valami állandó, el nem oltható vágy van benne. Egy vágy, egy álom az igazi tücsök-hölgy után. Olyan hölgy után, akivel egy húron tudnék pendülni. Akiben megvan minden, aki a magamfajta meghajlását könnyűvé s örömmé teszi.

Senkinek nem mondtam, mert mások lelkéből nevetségesnek találtam. De az enyémben nem az, hanem a valóság.

Balzsamos énekem fényét röpteti  rétek-mezők minden sötét zugába.

Fényesség vagyok. S  Fényem, fény-hegedűm húrjától rezdülve messzire szalad. Mindenhol visszhangzik jaj-kiáltása, tövises bokrokat lát, rózsát  nem lát soha.

Régen magas egeket feszítettem magam fölé, és a magam szárnyain röpködtem a magam egeibe.

Szárnyszegett vagyok. A földön talpig feketében talpalok.

Az a fül, amely a legmagasztosabb zenéhez, túlvilági kórusok közvetítésére teremtett harmóniákhoz szokott, ne ismerné fel egy tücsök tiszta hangját? Az Urat így ostromolom.

Hegedűm, néked, atyám s uram soha méltóképpen meg nem köszönhetné mindazt, amit értem és a fény-hangomért  tettél! A nevedben kérem!

Koronázd mennyei áldott - koronával hegedűm igaz hangját.

Tovább »

A bolond árnyéka

A bolond árnyéka

Határtalan határokban a bolond hangot hallott a háta mögött, amely így kiáltott:

Állj meg, bolond, várj hát, hisz én vagyok, bolond, az árnyékod! De a bolond nem várt, mert hirtelen bosszankodás szállta meg, hogy annyian tolulnak és tolakodnak hozzá. Hová lett a magányosságom? - kérdezte – igazán sokallom, ahogy ez a föld nyüzsög; az én országom nem erről a világról való. Új ország kell nekem. Árnyékom szólít árny nélküli világomban? Nem bánom az árnyékomat, hadd fusson utánam! Én… elfutok előle.

És a bolond futásnak eredt. De árnyéka a háta mögött volt, követte, de úgy, hogy nemsokára két futó kergette egymást. Elöl a bolond, és nyomában, ott, leghátul az ő bolond árnyéka. Nem soká futottak így, a bolond hirtelen megrázkódott, lerázott magáról minden bosszúságot. Hogyan?- kérdezte – nem történnek-e mindig a legnevetségesebb dolgok nálam, egy kötözni valónál? Valóban? Botorságom ilyen jókorára nőtt az én világomban? Tessék, négy vén bolond lábat hallok egymás után dobogni. De félheti-e bolond az ő árnyékát? Különösen akkor, ha árnyékának lába hosszabb, mint az enyém.

Ezt gondolta  a bolond, és jóízűen nevetve megállt, és majd földhöz teremtette hasonmását, annyira a sarkában volt már. Aztán megvizsgálta, viszolygott tőle, a hirtelen felbukkanó rémképétől. Vékony, szürkülő és kiégett volt követőjének színe.

-         Ki vagy te? - kérdezte a bolond – miért űzöl? És miért hívod magad az árnyékomnak?

-         Kérlek, bocsáss meg – felelte az árnyék – hogy én vagyok, és bocsásd meg Teremtődnek, hogy rád szabott! Ha nem tetszem neked, tudd meg, bolond, ezért dicsérlek, dicsérem a jó gusztusod. Vándor, az útitársad  vagyok. Már sokat jártam a sarkadban, te mindig úton lévő hontalan, de céltalan. Örök bolygó hollandi vagyok, kivéve, hogy nem vagyok örök és nem vagyok hollandi. Mindig úton kell lennem? Minden széltől forgatott, állhatatlan, tovaűzött legyek? Veled vándoroltam a legtávolabbi, leghidegebb világokba is. Megkövetlek, kísértetként követtelek. Veled törekedtem minden tilosra, veszélyesre és ha van bennem érdem, az, hogy nem ijedek meg semmi tilalomtól, nem rémülök a rémisztőtől. Veled vesztettem hitemet a szavakban, és veled mondtam le az értékekről. Hová lett minden jóságom és szemérmem és minden hitem a jóban? Hányszor ugrottam fejjel és szívvel a hideg vízbe, de hányszor! Pőrén, most rák módjára pirulok. Hová lett a hazug ártatlanság, ami egykor megvolt bennem? Amit szeretnék, mind meghalt, holtabbak az álmaim, mint valaha. Hogyan, hogy szeretném még magamat?  Pőrén, most rák módjára pirulok. Hová lett a hazug ártatlanság, ami egykor megvolt bennem? Amit szeretnék, mind meghalt, holtabbak az álmaim, mint valaha. Hogyan, hogy szeretném még magamat?  Élni kedvemre! De van-e még  kedvem? Van-e Élni kedvemre! De van-e még  kedvem? Van-e még célom? Révem, amely felé fut a vitorlám? Csak az tudhatja, aki maga is hajós, csak az tudhatja, hova igyekszik. Csak az tudhatja… Melyik az ő szele. Mi vár még rám? Szegett szárnyak, állhatatlan akarat, bátor vagy botor szív? -         Hol van az én otthonom? Keresem az otthonom, bolond, tudd meg, az a keresés volt az én kísértésem. Az otthonom tudakoltam, és kerestem és kerestem, Megkövetlek, kísértetként követtelek. Veled törekedtem minden tilosra, veszélyesre és ha van bennem érdem, az, hogy nem ijedek meg semmi tilalomtól, nem rémülök a rémisztőtől. Veled vesztettem hitemet a szavakban, és veled mondtam le az értékekről. Hová lett minden jóságom és szemérmem és minden hitem a jóban? Hányszor ugrottam fejjel és szívvel a hideg vízbe, de hányszor! még célom? Révem, amely felé fut a vitorlám? Csak az tudhatja, aki maga is hajós, csak az tudhatja, hova igyekszik. Csak az tudhatja… Melyik az ő szele. Mi vár még rám? Szegett szárnyak, állhatatlan akarat, bátor vagy botor szív?

-         Hol van az én otthonom? Keresem az otthonom, bolond, tudd meg, az a keresés volt az én kísértésem. Az otthonom tudakoltam, és kerestem és kerestem, de nem találtam. Befejezte az árnyék, és szavaira a bolond arca megnyúlt.

-         Árnyékom vagy - mondta megnyúlt arccal

Tovább »

Tréfa

Tovább »

A kalauz

Találkára mentem. Sem sofőrrel, sem autóval, de magammal sem bírtam..
Vonattal küzdöttem le a távot.
Pénzem? A másodosztályra vettem jegyet… így lettem a társadalom másodosztályú tagja.
A vonat korán indult. A korán induló postavonat a hajnali órában döccent ki Szombathely állomásáról.
Egy zsúfolt kocsiban találtam az állóhelyet, mert szorongó társaim kapaszkodtak az ülőkbe.
Az álmos, fejekből kinéző, a döccenő világot semmibe vevő törődött arcok az ország másodosztályú polgárai és utasai.
Tekintetek nyíltak, mikor a kalauz inogva érkezett.
- Menetjegyeket! Új felszálló?
- Igen, válaszoltam, és emeltem karom. Volt, aki mosolygott. Volt, ki száját húzta, és volt, aki nem mutatta véleményét sem, mert mégiscsak azon alom másodosztályú egyedei vagyunk, ama kutya hetedik kölykei.
Éreztem… a döccenő világot semmibe vevő törődött arcok, rám, belém, végül átnéztek rajtam.
Tiszta ruhájában, fényesre vikszolt cipőjében megállt mellettem a kalauz. Hivatása teljes biztonságában és hivatala nélkülözhetetlen állandójaként, amely biztosította számára és családja számára az állandó betevőt, a jegyem kérte… lekezelőn
- Veszprémbe?
- Igen – válaszoltam.
Majd megkérdeztem:
- Hogy van? Hogy van a családja? Már csaknem mosolyodott, Már majdnem elmosolyodott,de ezt nem engedhette meg magának a másodosztályon utazó kalauz. Még egyszer rám nézett, és tovább ment.
Mentében megbotlott, pedig semmi botlató nem akadt a lábügyébe.
Kisiklatta egy nem várt másodosztályú utas emberi közeledése..

Tovább »

Magány

Az ember egyedül üldögél otthon esténként, könyveket olvas, tévézik, gondolkodik, vagy miegyebet csinál. Néha elgondolkodik, hogy nincs is senkije, aki elmondhatná igaz vagy nem, amin gondolkozik. Lát valamit, de nem tudja igazat lát-e? Nem fordulhat senkihez, hogy látja-e ő is? Nem szólhat senkihez, hogy hallja-e ő is? Nem mondhat el semmit.

Nincs, kihez mérje a dolgokat. Egyedül van, megméretetlenül.

Sok mindent láttam én már. A szemem világa oly szép, de törékeny hidakat tud verni, az idegenség szakadéka közt, amely ember és ember közt feszülhet.  Nem tudom, nem aludtam-e. Álmokat álmodok. Ha lenne velem valaki, akkor megmondhatná aludtam vagy sem. Akkor rendben volna minden. De így, semmi nincs rendben.

Tovább »

Kutak

Kutak

            Ma igazán szép volt az idő. Ma igazán melegen sütött a nap. Igen, itt az ideje… nemcsak  a természet, hanem  az autóm megújhodásának is. Már rég esedékes, régóta ég a képem az állandó „valakirevárástól”, hogy ugyan már , lenne-e szíves segíteni betolni ezt az autót. Hányszor mondta az apukám, hogy vegyek már egy új akkumlátort, de hányszor! Itt az idő. Ezért. Akkumlátor vásárlásával indítottam a napom. Csak a méreg drágább az új akkumlátornál. Az autó feletti örömömben, hogy mindennemű erőlködés nélkül indult, mindjárt ki is próbáltam. Hazamentem Balfra ásványvízért. Szeretem inni a balfi vizet.

            Tudták, hogy a faluban nincs gyomorrákos ember?

            Szép az új kút. Szép zsolnai kerámiából készült, és két pufók(amorf) angyalfej szájából nyáladzva csorog alá a víz. Nekem a régi jobban tetszett a maga egyszerű voltában. Ott szoktunk focizni a tehénlegelőn, ott  a régi kút mellett. Ott rúgtuk a labdát.

            Míg a soromra vártam, hallgattam az embereket, akik olyan fontos dolgokról beszéltek, amik a falu egyik végén be a másikon pedig kifolytak, és hallgattam  az új kút dicséretét is: „milyen szép”, „praktikusabb, mint a régi volt”. Aztán meg is kérdeztem ettől a messziről jött embertől. Hogy miben rejlik a nagy praktikussága ennek, és az új kútra mutattam.

 – Hát kérem, mert, itt nem kell lehajolni, állva tölthetjük meg a palackokat.

Aztán megkérdeztem ettől a messziről jött embertől:

- Szereti – e a balfi vizet?

- Szeretem.

-Szereti-e Jézus Krisztust? Ezen igazán meglepődött. És én sem kérdeztem volna. Nem kérdezem, ha nem látom a keresztjét… ami a garbója felett egy aranyláncon feszült.

- Szeretem

- És mikor a templomba megy, mikor bemegy a templomba, mit csinál?

- Fél térdre ereszkedem.

- Úgy. Fél térdre ereszkedik. Tudja én azt gondolom, maga nem is szereti ezt a vizet, és csak azért hordja, mert az új kút az „praktikus”, és itt még térdelnie, sőt még mennie sem kell a vizéért.

- Maga ezt miből gondolja? – és rámutatott a palackok áradatára, amik a két nagy táskájából folytak elő a nagy szeretetét bizonyítván.

- Tudja, a régi kútnál, ahhoz, hogy a kút vizét tudják venni, fél térdre kellett ereszkedniük a népeknek. Vagy meghajolniuk. Éppen úgy, mint ahogyan a  templomban. Pont olyanképpen. És a „futballpályánk” is ott volt, mindjárt az öreg kút mellett, és mi mind ott rúgtuk a labdát. Ha megszomjaztunk, az öreg kútnál mindjárt csillapíthattuk is a szomjúságunkat, de úgy, hogy előtte, a kút előtt mindig fél térdre ereszkedtünk. Pont olyaténképpen, mint a templomokban szoktak volt.

Tovább »

Nagy ajtó, nagy emberek

Nagy ajtó, nagy emberek

Hogy haladok az álláskereséssel? Egy szóval válaszolhatok: sehogy.

Reggel nyolcra mennem kellett a Munkanélküli Hivatalba. Valamiféle oktatásra. Mifélére? Azt nem tudhatom, mert nincs honnét tudjam. Késtem.Lekéstem az oktatást.

Estére nagyon felhevültem. Nem az indulat fűtött, hanem a láz. A kádban hidegvízzel csitítottam hevült testemet. A 40° - ról nem akarta alább adni. Az ember mindig gondol valamire. Én, azt gondoltam, itt a vég. Végtagjaim, akár a

gondolataim, tagadták az engedelmességet. Ezért volt a késés.

Furcsa volt a nagy várót üresen látni. Sehol senki. Sehol egy ismerős arc.

Bekopogtam az ajtón. Tapintatosan, tisztelettel kopogtam be

azon a nagy ajtón, mert ahol ilyen nagy az ajtó, ott nagy embereknek kell lenniük.

Beljebb senki nem hívott, de egy az életem, egy a halálom, benyitottam. Mindenhol az ismerős alakok, unatkozó hivatalnokok. Azért ez így nem igaz, mert volt, aki telefonált, volt, aki evett, és volt aki…aki mondta, hogy ma nincs ügyfélfogadás.

Azt láttam, mert sehol egy ismerős arc, és közöltem, hogy lekéstem a nyolcórás randevút.

Persze… aki mondta, mindjárt elszaladt a valakihez. A valakihez, aki nemsokára fel is bukkant az ajtóban. Szőke, rövid haj, keskeny ajkak, a hölgy kezében iratcsomó. Elmondtam neki is, hogy késtem, lekéstem a randevút.

– Hogy lehet lekésni a foglalkozást!? – kérdezte.

_Úgy, hogy a halálomon voltam tegnap este. Tudja mi az? Mikor sokk-minden megfordul nemcsak az ember hasában, de a fejében is. Mert habár, de mindazonáltal és úgyszólván, de minekutána és mégiscsak...40 éves vagyok.

 És tetszik tudni, olyankor a legjobb, ha az ember nemcsak a gondolatainak ad zöld utat.

Tetszik tudni, a halálán lévő embert minden foglalkoztatja.

Tetszik tudni… olyankor, mikor a végünk érezzük, mindenre gondolunk. Mindenre, kivéve a maguk csoportos foglalkozását.

Tetszik tudni most mire gondolok? Arra gondolok, hogy kegyed szerencsés ember, mert nem ismeri ezeket a gondolatokat. Tetszik tudni miért szerencsés? Szerencsés, mert nem tud hozzá.

Nem tetszett neki, amit hallott. Láttam.

Le- lenéztem a kopott, megkopott kövezetre.

Az adataimat újból felvette, kaptam új időpontot is az élményre, amit közösen kell megosztanom a  sok hasonszőrű, „pénzefogyott” emberrel.

A végén megjegyezte ez az áldott, jólelkű asszony: „ Nem azért mondom, de tegnap este nekem is lázam volt.”

Meglepődtem. A válaszomon ő is meglepődött .

_ Gondolom…Nem negyvenfokos lázzal bújt az ágyba. Nem azért mondom, de…nekem lázam van ma is.

Egy kis grimaszt vágott és egy nagy ajtót vágott be az áldott, jólelkű asszony.

Sopron, 2011 tavasz felé.

Tovább »